- Ébresztőőőő… Fel! – üvöltötte be Vornok Arminék sátrába az első éjszakán, hogy még a csillagok is beleremegtek az égbolton. Gunnar felpattant fektéből, és beverte homlokát az emeletes ágy felső részébe, amitől kettérepedt a kiszáradt faléc, és a felül tárolt hátizsák teljes tartalma csörömpölve a katona nyakába ömlött. Dosam kuncogva fordult oldalára, és nagyot nyújtózott, míg társai feltápászkodtak ágyukról, hogy eleget tegyenek a parancsnak.
- Dosam, maga is keljen fel! Ilyen szép éjjelen vétek itt henyélni, kimegyünk egyet sétálni a sivatagba! Sorakozó, csürhe! – ordította bele az éjszakába Vornok, és már ment is a másik két újoncosztag sátra felé, hogy őket is felverje.
- Méghogy séta… - morgott Kaspar, miközben csizmáját rángatta magára. Liláskék monoklijától, amit Gunnartól kapott ajándékba délután, alig tudta kinyitni jobb szemét. – Mi az ördögöt keresek én itt? Maradtam volna a családi birtokon…
- Késő bánat. – mondta Armin, miközben felcsatolta kardját és egy kulacsot az övére.
- Fegyverek? Minek?
- Hogyhogy minek? A kardom nélkül még az étkezdébe sem mennék le, nemhogy a sivatagba.
Kaspar fél szemmel végignézett arzenálján, és mélyen sajnálta, hogy a legkönnyebb fegyvere egy jókora, tizenöt kilós kard. Pár órája még volt egy tőre is, de kettétört Gunnar kardjának csapásától, miután a monstrum felébredt az ájulásból, amit az egyik nulni drukker bocsátott rá, egy jól irányzott puskatuscsapással. A nulni azért utalt ki Gunnarnak kényszerű pihenőt, mert a nagydarab katona kontrollálhatatlan dührohamot kapott és a nézőket kezdte verni, mikor meglátta, hogy Armin már visszafelé jön a zászlóstól, vállán a rangjelzéssel. A rövid pihenő után Gunnar támadásainak érzelmi töltése már enyhébb volt, így Kaspar, mialatt hevesen védekezett a tőr félarasznyi maradékával, képes volt rávilágítani, hogy a rajparancsnok tisztségének ellátásához rendelkezni kell az írás és olvasás furmányos tudományával. Gunnar ezen kicsit elgondolkodott, majd leengedte kardját és megkérdezte Abdultól, hogy tud-e írni. Abdul kelletlenül biccentett, mire a Hegyomlás kijelentette, hogy akkor meg fogja őt tanítani rá. Abdul megint biccentett, hasonló ábrázattal, Gunnar pedig elégedetten morrantot egyet, és egy alattomos balegyenessel kiütötte a lovagot, a nézők nagy örömére.
- Haladjunk, emberek! – kurjantotta Vornok a sivatagban vánszorgó menetoszlop élén, röpke négy óra múlva. Vállán átvetve az eszméletlen Abdult hordta már vagy egy órája, mint egy koszos, összetekert rongyszőnyeget, de a plusz teher ellenére ugyanolyan dühítően lendületes és friss volt, mint induláskor. A büntetőszolgálatosok kimerülten csoszogtak mögötte. Gunnar haladt leghátul, mert ő bírta közülük legjobban a tempót, és a zászlós rábízta, hogy aki összeesik, szedje fel mögülük. A katona már egy fertályórája egyre növekvő felháborodással fixírozta Dosam hátát. Csapattársa gyanúsan botladozó léptei azt az érzetet keltették benne, hogy hamarosan neki is fel kell vennie a hordár szerepét. Gunnarnak semmi kedve nem volt cipekedni, pláne most, hogy a teljes napkorong felkúszott az égboltra, és elűzte a kellemes, hűs hajnalt. A levegő rohamosan melegedett, és az sem nyújtott védelmet, hogy a dűnék völgyeiben haladtak, ahol itt-ott még akadt árnyék.
- Állj! Tíz perc pihenő! – vezényelte a zászlós, épp abban a pillanatban, mikor Dosam homloka úgy döntött, közelebbi ismeretséget köt a hívogatóan vízszintes, puha talajjal.
- Na végre… - lihegte Kaspar és azon töprengett, hogy lerombolja-e lovagi tekintélyét, ha követi Dosam példáját. Rövid gondolkodás után kompromisszumot kötött sajgó lábaival, és leült az aktuális dűne oldalában, hogy kiszórja csizmájából a homokot. A művelet közben a lábbeliből távozó érdes szemcsék jelentős része átvándorolt a gatyájába.
- Mi ez a fura szag? – morogta Gunnar, és résnyire nyitott szájjal, vadul táguló orrcimpákkal beleszaglászott a levegőbe. Halványan érezte már futás közben is, de csak most, hogy megálltak tűnt fel neki jobban az egyre erősödő, kesernyésen szúrós illat. Akár a kénnel kevert enyv.
- Kaspar csizmája. – felelte Dosam, aki zuhanása óta csupán annyit változtatott testhelyzetén, hogy oldalra fordította fejét a zavartalan lélegzés érdekében. Elégedetlen volt a homokszemcsék ízével, ezért ki akart köpni oldalra, de cserepes szájában már nem volt a művelethez elegendő nyál. Érdesen köhögött párat, felkavarva maga körül a puha homokot. Ettől még jobban köhögött.
- Nem, ez valami más… szélirányból jön. – Gunnar felszegett állal lépett párat a dűne oldalában, és erősen koncentrált. – Valami állat lehet… – Gunnar a dűne tetejére küzdötte magát, hogy kilásson a völgyből. – Hűazistenit! – háton csúszva levetette magát a dombról, fegyverei után kapva. – Invázió! - hörögte, nem sokkal később pedig megállapodott Kaspar mellett a völgyben, félig betemetve homokkal a lovagot.
- Invázió? Honnan tudsz te ilyen szavakat? – kérdezte közönyösen Kaspar, mert túl fáradt volt ahhoz, hogy jelentőséget tulajdonítson a szokatlan viselkedésnek. Komótosan kihúzta bal csizmáját a dűne oldalából… aztán meghallotta azt a különös hangot, ami leginkább rovarok ízelt lábainak sercegésére hasonlított. Mellkasába jeges félelem markolt: mintha maga a Kaszás paskolta volna meg a tarkóját. Csodálatos módon felgyorsultak mozdulatai: a homoktöltelékkel mit sem törődve felrántotta csizmáját és már talpon is termett, fegyverrel a kezében a sercegő hang irányába fordulva. Közben Dosam is felpattant a földről, megfeledkezve iménti végkimerültségéről. Arcán ugyanaz a rettenet ült, mint ami Kaspar szívét marta.
- Fegyverbe! – kiáltotta Vornok és lekanyarintotta hátáról súlyos kardját, meg Abdult. Utóbbit a homokba dobta maga mellé, míg a fegyvert meglengette, hogy bemelegítse zsibbadt karját. Válla nagyot roppant, ami nem tett volna jót a róla kialakult képnek, ha az újoncok hallják. Szerencsére Abdul még mindig ájult volt, (vagy legalábbis úgy tett) a többiek pedig a dűne gerincén átcsapó szörnyekkel voltak elfoglalva. Szamár nagyságú skorpiók rohantak feléjük. Kettő darab.
- Kitartás, emberek! Ezek csak bogarak, eltapossuk őket! – rivallta Vornok gyenge tudományos ismerettel, ámde meggyőző magabiztossággal. A parancsoló hangnem összefogta a torokszorító rémület miatt szanaszéjjel rohanást fontolgató csürhét. A birodalmiak együtt maradtak ugyan, de nem tudtak rendes hadrendbe állni, mert sem idejük nem volt rá, sem egységes harcmodoruk. A tőrét markolászó Dosam például a támadók felőli első sorba került a Hercegségek katonáinak többségével, míg Armin, Kaspar és Gunnar egy sorral hátrébb állt. Vornok pedig leghátul ácsorgott, a puskájuk híján szablyát rántó nulni tüzérek között.
- Utat nekem! – üvöltötte Vornok, és félrelökte a mellette álló kecskeszakállas nulnit, hogy előrébb tudjon törni. Ez sikerült is neki: míg a nulni immár másodjára küzdött a nyakára tekeredett fekete-vörös köpennyel a földön fetrengve, Vornok még pont időben ért a csata első sorába, Dosam mellé. A skorpiók ollói és az emberek kardjai teljesen egyszerre lendültek támadásba, de más hasonlóság nem akadt sem harcmodorban, sem eredményességben. A Hercegségek embereit szinte akadály nélkül tarolták le a skorpióollók, és mire az emberek feleszméltek, a két méregtüskés farok már a második-harmadik sorból piszkálta ki a nulniakat. Az emberek többségének fegyvere vagy célt tévesztett, vagy ártalmatlanul siklott le a kitinpáncélról: a büntetőszolgálatosok közül csak Armin tudott sebet okozni az egyik szörnynek, de a szúrás hiába érte az összetett szemeket, a skorpió mintha észre se vette volna a sérülést. Ekkor érkezett azonban Vornok zászlós széles mozdulattal meglengetett másfélkezes kardja! Ezt már határozottan megérezte a megtizedelt szemű skorpió, mert a csapás mentén két egyforma darabra vált a feje. Utolsó mozdulatával még rátaposott az egyik hercegségbeli katonára, súlyával összeroppantva a szerencsétlen férfi mellkasát. A másik skorpió is kihasználta összes károkozó tudományát: meglendítette farkát és ezzel messzire kicsapta Dosamot a sorból. A katona öt méter repülés után nagyot nyekkent a homokdűne oldalában, és a forró homok szinte azonnal betemette őt.
- Tartsd a vonalat! – bődült el Vornok, zsigereiben érezve, hogy az osztag az egyetlen pillanat alatt elszenvedett hatalmas emberveszteség miatt legszívesebben szétszaladna a négy égtáj irányába. A parancs összefogta a csapatot: míg a megmaradt skorpió újra támadásra rántotta ollóit, Armin, Kaspar és Gunnar felzárkózott az első sorba a hercegségek két katonája és Vornok mellé. A kitinóriás egyik ollója Kaspart ragadta mellkason, a másik a hercegségek rajparancsnokát. Mindketten reflexből a harapófogószerű végtagra csaptak fegyverükkel, de csak a bukott lovag járt sikerrel: míg az ő döfése meglazította a skorpió szorítását, a hercegségbeli harcos csúnya véget ért a szörny borotvaéles markában. Parancsnoka és egyben barátja halálát látva az utolsó hercegségbeli katona kétségbeesett, artikulálatlan ordítással vetette előre magát, de a skorpiónak erre is volt válasza: farkával ledöfte a férfit. A méregre már nem is volt szükség, a fullánk vége a katona lapockái között bukkant ki. Vornok kardja csak ekkor érkezett: ahogy az imént, most is pusztító erővel sújtott az ellenfél fejére, és a szörny össze is rogyott. Két ollójában és fullánkjára tűzve két hullát és a halkan nyöszörgő Kaspart tartotta.
Dermedt csend következett. Vornok szinte belefagyott az utolsó csapásba, még másodpercekig ugyanazt a pózt tartotta ki, ahogy a kardja hegye a homokot érte. Áldozata utolsó rángásait figyelte, míg a katonák ziháló lélegzetétől szuszogott a dűne völgye. Armin eszmélt először: Kasparhoz lépett és lefeszítette róla a skorpió ollóit.
- Gunnar, ásd ki Dosamot. Hátha túlélte. – morogta Vornok halkan. A szörnyeket nézte: most, hogy jobban megnézhette őket, észrevette, hogy ezek nem is élőlények, hanem inkább mozgó szobrok, szerkezetek, vagy esetleg mágikus teremtmények. Ráadásul a hátukon valamiféle burokban egy-egy múmiát cipeltek. Vornok gondterhelten hümmögött, majd tekintete átvándorolt a különös skorpiókról az emberek hulláira. A veszteségek óriásiak voltak: mind a hat Hercegségbeli katona meghalt, és az egyik nulni ember is. Kaspar és egy nulni tüzér súlyosan megsérült.
- Nahát, ez még él! – rikkantotta Gunnar inkább meglepetten, mintsem örömtelien. Vornok csak egy biccentésre méltatta a tényt, aztán parancsot adott a túlélőknek a holtak összegyűjtésére.
- Jobban szerettem volna, ha saját lábon jönnek vissza a táborba… - jegyezte meg a zászlós keserűen, miközben az osztag hazafelé botorkált, társaik véres testeit cipelve. Vornok gondolatai egyre csak a két múmián jártak. Talán el kellett volna égetnie őket?
-Folyt. köv.-
Előzmény:
