desert2.jpgGunnar a birodalmi Szabad Milícia gyalogos tagja volt, amíg el nem lopta egy gróf kedvenc lovát. Miután elkapták, ismét gyalogos lett belőle, csak már nem annyira „szabad”. Most épp’ az egyik poros katonai sátor előtt ácsorgott, és kiköpött. Fogai alatt még utána is csikorogtak a homokszemcsék. Ahogy a többi embert, úgy őt is meggyötörte az utazás a Birodalomból a sivatag mélyére, de ez már a büntetésük része volt. Gunnar nem panaszkodott. Az nem az ő stílusa volt. …de a zsémbes morgolódás jogát fenntartotta magának.

- Átkozott sivatag! - Hallgatózott egy kicsit és bele is szimatolt a levegőbe, mielőtt rászánta magát a belépésre. Nincs nyoma se szesznek, se vérnek, se női parfümnek. Semmi érdekes. Beletúrt kócos, vörös hajába, morrantott még egyet, aztán fintorral az arcán félrehajtotta a ponyvát, és bizalmatlan ábrázattal végigmérte a sátrat belülről is. Mindössze négy darab rozoga, emeletes ágy állt a sarkokban, semmi más bútor nem volt benn.

Az egyik derékaljon egy vézna alak kucorgott halványsárga burnuszba burkolódzva, akit koldusnak nézett volna, ha az utcán találkoznak. Csak hatalmas sasorra akasztotta meg lecsúszni készülő fehér turbánját. Ezt az alakot Gunnar még sosem látta ezelőtt, pedig épp’ elég ideje volt megfigyelni a karavánnal tartó sorstársait. A turbános az utazás alatt nem volt sem a birodalmiak, sem a helyi kísérők közt. A másik ágyon egy barna hajú, acélszürke szemű férfi feküdt. Őt Gunnar látásból ismerte már, de soha egy szót se beszéltek. Az averlandi szokások szerint öltözködött férfi lassú mozdulattal felült a hatalmas termetű katona érkezésére, és megigazította magán napsárga zekéjét. Gunnar becsmérlőn fújtatott egyet, mikor meglátta az averlandi férfi ágyán fekvő könnyű pengét, majd lecsatolta hátáról súlyos, másfélkezes kardját, és lerakta egy üres ágyra, aminek felső matracára feldobta hátizsákját. Ő aztán nem osztozik senkivel a hálóhelyén. Leoldotta övéről láncos buzogányát is, berakta az ágy alá, pajzsával együtt. Rövidkardját a combjára szíjazott tokban hagyta a biztonság kedvéért. A vézna turbános méla ábrázattal nézte a fegyverraktárrá alakított sarkot, míg az averlandi lassan visszadőlt ágyára.

- Gyere már, te dög! Mozdulj! - egy széles hát nyomakodott be a sátorba, amit egy szőke üstök követett. Gunnar nem állt félre, így a jövevény beléütközött. Az illető olyan gyorsan perdült meg, hogy a nyakában függő, széttárt szárnyú griffet ábrázoló medál kis híján képen törölte a nagydarab harcost. Gunnar felmordult, de nem mozdult az útból. Végigmérte az előtte álló embert, és látványosan beleszimatolt a levegőbe, hogy orrcimpái majd’ beszippantották egyik vörös hajtincsét. Pálinka illatozott az újonnan érkező fiatal férfi butykosából, és nehéz kutyaszag a ruháiból. Termetre csak hajszállal volt kisebb, mint Gunnar, de az arca sokkal megnyerőbb volt. Bal kezében egy pórázt szorongatott, aminek másik vége kivezetett a sátorból. A fiatal férfi végignézett új szobatársain, és várt egy kicsit, de Gunnar még mindig nem állt el előle, ezért az övébe dugott tőr markolatára tette kezét, a pórázt pedig lazán ledobta a földre. Mogyoróbarna szemeivel végigmérte az előtte ácsorgó, hegyomlásnyi méretű férfit, hetykén felszegett állal.

- Gunnar vagyok. – jelentette ki a Hegyomlás.
- Kaspar von Siegel. – válaszolta a kutyás alak, majd sietve hozzátoldotta: - Reiklandból.
Pár másodpercig még ácsorogtak egymás előtt, majd valaki beszólt kintről, hogy engedjék már be a sátorba. Kaspar hátrapislantott válla felett, és odébb lépett, eloldalazva Gunnar mellett. Kiszemelte az utolsó üres ágyat és ráfeküdt, mielőtt valaki elfoglalná. A póráz túlsó végére kötött hatalmas, sötétbarna kutya komótosan besétált és lihegve leroskadt gazdája fekhelye elé. Gunnar elgondolkodva bámulta az ebet, majd ráemelte tekintetét a legújabb szobatársra, aki az imént a bebocsátást kérte. Egy alacsony termetű, kopasz férfi lépett a sátorba. Vadonatúj, fekete burnuszt viselt. Olyat, mint azok az idegenek, akik nem akarnak kitűnni a helyiek közül, és pont ezzel válnak messziről felismerhetővé. Bőrpáncélja tovább rontotta az összhatást, mert több nagy gyűrődés mentén a testére szorította az egyébként bő ruhát. Oldalára kulacsot és rövidkardot kötött, háta pedig úgy meg volt pakolva, mint egy bazári árusé: tegez, degeszre tömött hátizsák és egy rövid íj tokja versengett helyért a keskeny vállakon.
- Dosam vagyok. – mondta a legújabb szobatárs, s húsos alsó ajkaival csücsörített kicsit, miközben hümmögve, felvont fél szemöldökkel végignézett a társaságon.
- Armin Aspard. - mondta az averlandi.
- Abdul. - motyogta csuhájába a koldusszármazék, mire a társaság Abdulon kívül eső halmaza felvonta összes szemöldökét.
- Úgy tudtam, csak a Birodalomból küldenek ide embert. – mondta Dosam.
- Néha máshonnan is. – válaszolta a turbános.
- Például mikor?
- Például, ha kirablódik egy birodalmi fegyverszállítmány, és a terület sejkje megtiltja a halálbüntetést.
A példát rövid, elgondolkodó csend követte, amit végül Dosam tört meg.
- Na jó. Most, hogy túlestünk a bemutatkozáson: hova pakolhatok? - Nem érkezett válasz, így Dosam kiválasztotta a várható legkevesebb ellenállást kifejtő szobatársat, vagyis a koldus kinézetű rablót. Feldobta a cuccait a felső matracra. Abdul rezignáltan sóhajtott, és felmászott újonnan kijelölt helyére.

A sátor lakói azonnal hozzáláttak legfőbb teendőjükhöz, vagyis a klíma megszokásához: ki-ki hanyattfeküdt ágyán és elmélyülten töprengett azon, hogy miféle balsors vezette őt a Büntetőtáborba. Fertályóra múlva látogató érkezett: egy jókötésű, rosszarcú, idősödő katona hajtotta félre a ponyvát, de nem lépett be.
- Vornok zászlós vagyok. Fél óra múlva jelentkezzen a rajparancsnok az irodámban. – …és már haladt is tovább a többi sátor felé. A kis társaság összenézett.
- Meg akar valaki küzdeni velem a tisztségért? - kérdezte Gunnar. Dosam és Abdul a fülük botját sem mozgatták, Kaspar és az averlandi viszont elgondolkodva mérte végig Gunnart. Kemény ellenfél. Az izomkolosszus megismételte a kihívást, von Siegel pedig nagy sóhajjal feltápászkodott.
- Te nem lehetsz a felettesem.
- Jó. Milyen fegyvert választasz? - mondta Gunnar szemrebbenés nélkül.
- Kopja.
- Frászt. Kétkezi harc lesz. Se ló, se kutya, se bűbáj.
- Mit képzelsz! Én nemes ember vagyok, nem alacsonyodok le holmi verekedéshez! Ló és kopja. - Kaspar már indult is kifelé, Gunnar követte.
- Veled küzdök meg, nem a lovaddal. Vagy talán nyereg nélkül nem tudsz harcolni? Különben is, ha nemesen születtél, lovagocskám, mit keresel egyáltalán itt?
Kaspar bosszús arccal fordult hátra, bevárta a többieket. Mindenki kijött, még a közönyös Abdul és a kutya is kivonult az újoncok sátrai előtti nagy térre, ami eredetileg a sorakozók megtartására szolgált. Míg hasztalanul keresték a mérkőzésre legalkalmasabb árnyas sarkot, egy barna kecskeszakállú, sápadt bőrű férfi repült ki a nulni osztag sátrából, kiszakítva az oldallapot. Bukfencezett párat a homokban, és nyakára tekeredett fekete-vörös köpenyében feltartott kézzel állt fel.
- Úgy látom, Nulnban eldőlt a kérdés. – motyogta Dosam, de csak a kutya nézett rá, érdeklődve félrefordítva busa fejét.
- Hát jó. Legyen kard és pajzs. - egyezett bele von Siegel hosszas vita után. Addigra már egész nézősereg gyűlt össze körülöttük, ami feltüzelte Gunnar vérét.
- Első vérig. - mondta Gunnar, ami újabb vitára adott okot, Kaspar ugyanis kiütésig, vagy megadásig akart harcolni. Újabb perceket emésztett fel a vita, az idő pedig fogyott. A Határmenti Hercegek osztagának vezére, valamint a Nuln raj demokratikus módon – kézfeltartással - megválasztott parancsnoka már indultak az eligazításra. Kaspar alig észrevehetően intett az averlandinak, hogy menjen velük. Armin halványan elmosolyodott, és a fortyogó Gunnar háta mögött elsétálva csatlakozott a másik kettőhöz, míg von Siegel feltartotta mit sem sejtő ellenfelét. Eldőlt a harmadik rajparancsnok személye is.

Míg odakinn Gunnar és a kóbor lovag összecsapott, Armin a falnak dőlve állt Vornok irodája előtt, a két másik jövendőbeli rajparancsnokkal. A sivatag égetően forró, száraz levegője idebenn sem kímélte az embereket, nehéz szuszogásuktól szinte visszhangzott a folyosó. Egy megtermett, fekete légy zümmögött az egyik sarokban, majd cikk-cakkban elszáguldott a fal mellett és megállapodott a nulni bajnok kézfején. A férfi egy apró mozdulattal elhessegette. A légy még próbálkozott néhányszor, hogy szomját a katonák bőréről oltsa, de élete hamarosan csúnya véget ért Armin markában.
- Befelé! – ordította hosszú várakozás után Vornok a csukott ajtón keresztül. Az iroda szűkös volt, főleg négy emberre. A rajparancsnok-jelöltek alig fértek be. Középen egy masszív, fiókos íróasztal állt, egy hasonló stílusú, faragott székkel, amiben Vornok szűkösen, de elfért. A falon felaggatva két darab méretes kard lógott, és egy díszes pajzs, éles peremmel. Használati tárgyaknak tűntek, nem dekorációnak. Vornok szúrós tekintettel nézte végig a besorjázó katonákat, majd lassú, kimért mozdulatokkal kirakott három rangjelzést asztalára. Széke panaszosan nyikorgott alatta.
- Miért akarnak rajparancsnokok lenni? – kérdezte, s óvatosan hátradőlt, ülőhelye tűrőképességének határait feszegetve.
- Évek óta együtt szolgálok a társaimmal. Mindig én voltam a vezér. – válaszolt a Hercegségekből érkezett katona.
- Én vagyok a legjobb harcos a csapatomban. – mondta hanyag magabiztossággal a nulni. Armin lehajtotta a fejét, hogy a többiek ne lássák mosolyát. Mikor egy pillanattal később felemelte tekintetét, Vornok már őt nézte.
- Nehezen tűrném, ha az osztagomból egy ostoba barom lenne a közvetlen felettesem. – mondta, mire a többiekre került a mosolygás sora.
- Pedig azokat nem tudja elkerülni. – dörmögte Vornok, majd elkomoruló képpel intett nekik, hogy vegyék át a kis rézlapokat. Aztán kizavarta őket.
– Ehh… még több söpredék. Túl sokan vagyunk. – dünnyögte, amikor egyedül maradt a szobában. Aztán feltápászkodott, hogy igyon egy pohárkával a tábori borellátmány azon részéből, amit az ágya mellett tárolt. Nem akarta jobban eldugni, mert így Cedrick hadnagy mindig könnyen megtalálta, ezért rövidebb idő telt el két hűvös, nyugalmas, fogdában töltött nap között.

- Folyt. köv. -

Előzmény: Sorskerék novella - 1.rész

Folytatás: Sorskerék novella - 3. rész

Szerző: StyxWar  2014.06.03. 14:51 2 komment

Címkék: warhammer fluff Birodalom Sorskerék novella

A bejegyzés trackback címe:

https://styxmondja.blog.hu/api/trackback/id/tr336262772

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lynx_ 2014.06.04. 22:24:32

Mééég, mééég... :).Nincs is annál jobb ha az ember saját magát véli felfedezni a történet szereplői közt :D.